Las Vegas - a másnap

Ha nem is annyira volt izgalmas a mi las vegasi éjszakánk, mint a The Hangover című nagy sikerű moziban, azért emlékezetes lett számunkra másnap délelőtt.

Az előző napi nagy rohanás és a meleg miatt kb 11-kor már ágyban is voltunk, és a nyitott ablak (+légkondi) mellett hallhattuk a város tompa moraját. Csak egy-két mondat erejéig térnék ki a helyszín környezetvédelmére. Csodálkoztunk, hogy mindenütt zöld a fű, ezerrel mennek a légkondik (ami 20 fok alatti benti hőmérsékletet garantál mindenütt), a bejáratnál permetezik a vizet a turistákra, hogy meg ne süljenek, ott vannak a medencék, stb. Személy szerint én úgy gondoltam, hogy mi megpróbáljuk majd nem tovább terhelni törékeny kis bolygónkat plusz energia felhasználással, de rögtön nem érdekelt bennünket a dolog, amikor éjszaka nyitott ablaknál + légkondival aludtunk. Ennyit arról, hogy megőrizzük a Földet a következő generációnak.

Szóval másnap reggel (azaz tegnap), felkeltünk, lementünk kávézni, és az előző este megfogalmazott terveink alapján úgy gondoltuk, hogy irány a Stratosphere kilátó (és casino), és azután meg Hoover Dam és a következő éjszakai szállás helyszíne. Minden jól is ment kávéig. Ekkor tört ránk a felismerés, hogy az előző esti nagy tolongásban, valahogy elfelejtettünk leülni játszani. A felismerést gyorsan tett követte... Mivel a kaszinó 24/7/365-ben működik, ezért nem tartott sokáig találni 1 üres rulette asztalt és eljátszani némi pénzt. Ezt Zsolti és én követtük el. Sokáig nyerésre álltunk, de azután vagy az előre kapott (ezer hála Lackónak) szisztémába csúszott némi probléma, vagy csak egyszerűen ilyen volt a szerencsénk. Szóval vesztettünk, de még nem kell aggódni, van pénzünk.

A kártya kimaradt, a lányok viszont a slot gépekkel játszottak 25 és 1 centes alapon.

Nekik sem volt nagyobb szerencséjük, így kijelentkeztünk, felvettük a kocsit (ami már elő volt készítve, mert Zsolt előző nap akkora tipet adott, hogy emlékeztek ránk), majd a Las Vegas Boulevardon elkocsikáztunk a Stratosphere-ig. Itt felmentünk csekély 16$/koponyáért a 108-dik emeleti kilátóba, ahonnan csodás panoráma nyílt a városra és a vidékre. Zöld golfpályák, parkok, hatalmas felhőkarcolók az egyik, szabályosan elrendezett utcákban földszintes házikók a másik odalon. Mivel üveg volt a kilátó fala és kb 120 fokban kifelé dőlt, szegény Zsoltinak le kellett küzdenie a tériszonyát, hogy láthassa a várost, és hogy fotókat készíthessünk róla (is).

Azután felmentünk még egy szinttel feljebb, ahol a nyitott teraszon már csak két sor korlát válaszott el minket a mélységtől.

Csak hogy érzékeltessem az amerikaiak üzleti érzékét, jelzem, négyféle agyament szórakozási forma közül is választhat az ember, ha már odafent van.

1. sky jump (kontrollált szabadesés) = drótköteles leereszkedés a magasból kb 10 mp alatt - 280 méter

2. big shot = felhúzzák az embert bekötve egy kis székbe a torony tetején lévő oszlopra (+50 méter), majd leengedik

3. x scream = mintha az ember a hullámvasút egy kocsijába lenne bekötve és egy 8-10 méter hosszú pályán hirtelen leborítják a föld felé, majd lefékezik

4. insanity (körhinta) = az ember beül, kiemelik a város fölé, és kissé megpörgetik

Jelentkező volt bőven (kivéve minket), mi a látványtól kész voltunk.

Kb fél órát voltunk fent, majd lefelé menet újra a bűnöknek éltünk. Zita 1$-ról indítva meghatszorozta a pénzét, ami 1 centes alapon nem kis munka volt, de azután emeltük a tétet, ami a vesztünket okozta.

Ezek után célba vettük a Hoover Dam-et. Eredetileg ez nem szerepelt a céljaink között, de ha már itt voltunk, és volt rá időnk, nem hagyhattuk ki. Kb 40 percet utaztunk, hogy megláthassuk a világ 8. csodáját (pontosabban egyből kettőt is). Merthogy a gát mellett a nemrég épített Pat Tillman Memorial híd szintén annak nevezhető. Izzottak a sziklák, akárcsak a betonból épített falak, az ember szinte hozzásült mindenhez amihez csak hozzáért. Nem sokáig bírtuk a tűző napon, inkább a gift store 20 fokában kerestünk menedéket.

Nem sokkal később pedig már Williams, a Grand Canyon déli bejárata felé autóztunk. Kezdetben kihalt, kiégett tájak, hatalmas hegyek között mentünk az autópályán, majd, amikor rátértünk az I40-esre Kingman-nél, megváltozott a táj képe.

Egyre zöldebb lett a táj. Az I40-es párhuzamosan fut az egykori 66-os úttal, így többször is felmerült bennem, hogy mi lenne, ha azon mennénk. Természetesen a sztráda sokkal gyorsabb volt, án pedig még csak szoktam az automata váltót. Indulásként, a Hoover után kb. 20 perccel, ballal akkorát tapostam a fékre, hogy szinte mindenki kiesett az első szélvédőn. Bocsi utólag is, ez van, ha az ember a kuplunghoz van hozzászokva.

A dimbes-dombos tájon haladva az egyre bujább növénytakaró jelezte, hogy közeledünk a Grand Canyon felé.

Williams-be érve gyorsan megtaláltuk a szállásunkat (Super8), a 165-ös mérföldnél lehajtva az autópályáról. Konstatáltuk, hogy ez biztos jobb lesz, mint a mariposai volt, és ez később ki is derült. A recepciós néni nagyon segítőkész volt. Este elmentünk kajálni egy igazi southwestern típusú helyre (helyi, mexikói, nemzetközi konyha - hely neve: Pancho Mcgillicuddy's), és annyira bekajáltunk, hogy ma reggelre ébredve szinte mindenki a gyümölcsnap mellett tette le a voksát.

Nemsokára indulunk a Grand Canyonhoz, ami kb 60 mérföldre van innen.